A csendestárs - ne felejtkezzünk meg róluk sem!

Csendestárs...divatos kifejezés ez manapság. Sokszor halljuk, talán kétértelműség is rejlik benne. Valakinek ez pozitív, valakinek ez negatív megfogalmazás. Görögkatolikus egyházunkban is vannak csendestársak. Nem divatból, hanem szolgálatból. Nem kétértelműséggel, hanem puszta jósággal megfűszerezve. Ők a papnék. Akik csendesen a háttérben, de ott vannak a férjeik mögött, akik papi szolgálatot látnak el. Akiket ugyanúgy meghívott a jó Isten, hogy az Ő népének szolgálói legyenek.

Múlt héten imádkoztunk a papi hivatásokért, ezen a héten az édesanyákért. Felvetődött bennem a kérdés: imádkozunk eleget a csendestársainkért? A papnékért? A feleségeinkért? Kifejezzük feléjük a hálánkat? A hívek megteszik ezt a papnéjuk felé?

Mi papként sokszor vagyunk reflektorfényben, sokszor köszöntenek bennünket, sokszor kapunk elismerést, csak azért, mert papok vagyunk. Sosem felejtem el feleségem szülőfalujában tartott újmisémet. A Szent Liturgia végén többen köszöntöttek. Amikor szót kaptam, elmondtam, hogy milyen jól kifejezi ez a köszöntő a papnék helyzetét. Ott vannak velünk, mellettünk, de a háttérben csendesen, semmit el nem várva, de megteremtve nekünk a lehetőséget, hogy még inkább a szolgálatunkra figyelhessünk. Közben milyen kevés figyelmet kapnak. Hiszen nem engem kellett volna köszönteni elsősorban, nem nekem kellett volna ott kint állnom, hanem annak a fiatal papnénak, asszonynak, akit a falu, az ő szülei, nagyszülei, papjai kicsi korától úgy neveltek, hogy nem pusztán nekem, hanem az Istennek tudott igent mondani az Ő szolgálatára.

S ez a szolgálat nagyon nem könnyű. Sok fáradozás, áldozat, lemondás, amit szívesen meghoznak mindannyiunkért, a családjukért, az egyházközségekért. De ha valamit kiemelhetnék az ő szolgálatukból, az a soha fel nem adás. Bármi áron kitartani, szolgálni.

Ezt tapasztaljuk mind, akik papok vagyunk. Én éppen most is, amikor a parókia udvarán 175 nm-en javítottuk, cseréltük a füvet - készülve már a nyári gyerektáborra. Hólyagosra dolgozta a kezét.

Azt mondják, talán tapasztaljuk is magunkon, hogy nem egyszerű ma papnak lenni. Hozzá teszem, sosem volt könnyű. Hallgatva, olvasva az idősebb paptestvérek életútját, mindig voltak, vannak, s lesznek is nehézségek. S a legszebb dolog a sok-sok tanúságtételt megismerve, látni a papnék csendes, szelíd mosolyát. Akik hordozzák szüntelenül a remény ajándékát mindenki felé. Akiknek a tekintetén bár ott a fáradtság, de kitartásuk által a derű is: egy percig nem aggódtak, mert tudták, hogy velük van az Isten.

Boldog Romzsa Tódor püspök írja: „Sok függ a jó papnétól! A jó papné megtudja javítani még a rossz papot is!” Igen, olykor erre is szükségünk van. Hogy általuk és velük a helyes úton maradjunk. Milyen szerencsések vagyunk, hogy az Isten gondoskodik rólunk feleségeinken, a papnékon keresztül is! S milyen szerencsések a híveink, az egyházközségek, ha van jó papnéjuk is!

Legyünk értük hálásak! Imádkozzunk értük és ismerjük el minél többször az ő szolgálatukat is!

(A képek egy korábbi lelkigyakorlaton készültek.)