A hitet nem tanulni, hanem megélni kell - Bodogán Lászlóné lett az év civil hitoktatója

Harminc éve vezeti közelebb a gyermekeket Istenhez, csendes kitartással, hiteles példával és szeretettel. A közelmúltban rangos egyházi elismerésben részesült, de azt vallja: a szolgálatot nem a kitüntetésekért végzi, hanem Krisztus hívására válaszolva. A hitoktatás örömeiről, kihívásairól, a magvetés türelméről és a legszebb visszajelzésekről beszélgettünk.

– Először is gratulálok az elismeréshez! Milyen érzés volt átvenni ezt a díjat?

– Nagyon szépen köszönöm a gratulációt! Őszintén szólva teljesen váratlanul ért a kitüntetés. Az ember a mindennapokban végzi a szolgálatát, és nem az elismerésekért dolgozik. Inkább arra törekszem, hogy hűségesen válaszoljak a legfőbb Mester hívására, és a legjobb tudásom, valamint a szívem szerint végezzem a rám bízott feladatot. Ezért nem is gondoltam arra, hogy valaha ilyen díjban részesülhetek. Amikor megtudtam a hírt, természetesen nagy örömöt éreztem. Azt hiszem, mindannyiunknak jólesik a visszajelzés, az elismerés, amikor valaki értékeli a munkánkat. Ugyanakkor volt bennem egy mosolyt fakasztó gondolat is: talán, ez azt is jelzi, hogy már abba a korba értem, amikor az ember ilyen életmű jellegű díjakat kap (a gondolaton együtt nevetünk).

– Harminc éve szolgálsz hitoktatóként. Mikor érezted először, hogy ez lesz az utad? Volt egy meghatározó pillanat?

– Nem volt egyetlen nagy „kattanás”. Inkább fokozatosan alakult ki bennem. Már tizenéves koromban azt vettem észre, hogy nagyon érdekel a hit. Nemcsak annyira, hogy elmentem a templomba, hanem valóban kíváncsi voltam mindenre ezzel kapcsolatban. Emlékszem egy lányoknak szervezett lelkigyakorlatra, ahol Obbágy atya azt a feladatot adta, hogy írjunk levelet a tékozló fiúnak az otthon maradt testvére nevében. Nagyon élveztem ezt a feladatot, és amikor azt mondta rá, hogy nagyszerű lett, az mély nyomot hagyott bennem. Azóta is közel áll hozzám ez a pedagógiai módszer, amikor belehelyezkedhettünk egy-egy bibliai szereplő helyzetébe. A gimnáziumi éveimben még nem volt iskolai hitoktatás. Akkoriban Ivancsó István atyához jártam hittanra, aki szintén nagy hatással volt rám. Szinte ittuk a szavait. Ez a kíváncsiság végig elkísért. Amikor 1991-ben Nyíregyházán a tanítóképzőt kezdtem, először lehetőség nyílt arra, hogy másoddiplomás képzésben hittanár szakot is végezzünk. Számomra ez egyáltalán nem volt kérdés. Tudni akartam mindent, ami a hitemmel kapcsolatos, és amit lehetőségem volt megtanulni. Így kezdődött a képzés Fodor atya, Kruppa atya, Soltész atya, Janka atya, Obbágy atya és a többi kiváló tanár vezetésével.

– Sokan választották ezt a szakot akkoriban?

– Körülbelül húszan voltunk, változó létszámmal. Nem volt könnyű időszak. A tanítóképző mellett délutánonként jártunk a hittanár szakos órákra. Volt olyan félév, amikor tizenhárom vizsgám volt. Ez nagyon megterhelő volt. Ekkor különösen sokat jelentett a férjem (Bodogán László, hajdúböszörményi parókus) - akkor még udvarlóm - támogatása. Emlékszem, hogy az esküvőnk előtt két héttel még biblikum szigorlatra készültem, és legszívesebben feladtam volna. Ő azonban azt mondta: „Ne halaszd el,  sikerülni fog, túl leszel rajta!” Ez rengeteget segített.

– Fontos számodra a férjed támogatása a hivatásodban?

– Igen, nagyon. Nemcsak azért, mert pap, hanem elsősorban azért, mert a társam. A vizsgák idején is sok erőt adott a biztatása, később pedig arra ösztönzött, hogy fiatal anyukaként is vállaljak hittanórákat.

– Egészen más volt hitoktatónak lenni Pécsett, mint Hajdúböszörményben?

– Nagyon más. Pécsett szórványban szolgáltunk. Sokszor harminc-negyven kilométerről hozták a szülők a gyerekeket a hittanra. Ez már önmagában is hitvallás volt. Nemcsak hittanórát tartottunk, hanem közösséget is építettünk. Hajdúböszörményben egészen más, nem is szabad összehasonlítani. Más korszak -már 10 éve szolgálunk itt - másik generáció, más feltételek. Sokkal összetettebb, színesebb. Sok családban a gyermek hittanra való beíratása jelenti a valláshoz való utolsó kötődést. A gyermek ott van heti egy órán, de a család már kevésbé kapcsolódik az egyház életéhez. Így ebből az egy órában kell átadni valamit az evangélium örömhíréből. Az egyik legnagyobb fájdalmam, amikor látom, hogy egy gyermek szíve megnyílik Isten felé, de a szülők közömbössége miatt nem jut el a szentségekhez. Hiszen ehhez már a család együttműködése is szükséges. Vannak, akik kíváncsiságból lesznek hittanosok, ez igazi misszió a „pogányok” között és olyan is van, hogy a gyerek otthon „visszatanítja” a hittant a szülőknek, akiknek az életükből ez kimaradt. Amikor hitvalló, vallásos családból jövő gyerekeknek tartok hittant, mert ilyen is van ( ! ) akkor, hú, hát akkor szárnyalunk.  

– Hogyan lehet ma megszólítani a gyerekeket?

– Nem arra törekszem, hogy érdekesebben „tálaljam” a bibliai történeteket, hanem arra, hogy hiteles legyek előttük. A saját hitemből szeretnék valamit megmutatni. Fontos számomra, hogy a hittanórán egészen más légkör legyen, mint egy átlagos tanórán. Legyen csend, biztonság, elfogadás. Olyan hely, ahol a gyerekek meg mernek nyílni, és ahol megtapasztalhatják az imádság csendjét. Sokat mesélek a saját életemből is, természetesen diszkréten. Ezekre nagyon nyitottak. A hitelességet érzik meg leginkább.

– 10 éve ismét iskolapadba ültél. Miért tartottad fontosnak a továbbtanulást?

– Egyrészt azért, mert tanítás közben rengeteg kérdés születik az emberben. Jó volt újra tanulni, sok év tapasztalatával a hátam mögött. Másrészt ahhoz, hogy középiskolában is taníthassak, magasabb végzettségre volt szükség. Felnőtt fejjel egészen más tanulni. Ugyanúgy izgul az ember a vizsgák előtt, de sokkal jobban értékeli a megszerzett tudást.

– Jelenleg hány iskolában tanítasz?

– Hét iskolában. Ebből öt önkormányzati fenntartású, egy egyházi iskola, egy pedig gyógypedagógiai intézmény. Nagyon változatos a munkám. Van olyan csoportom is, ahol csak egyetlen gyermek jár hittanra. Ez talán a legnehezebb helyzet, mert ott egészen más módszerekkel kell dolgozni. De ennek is megvannak a szépségei. Volt például egy örökbefogadott kislány, akivel szinte nyolc éven át együtt jártuk végig a hit útját.

– Van olyan tanítványod, akinek a története különösen megmaradt benned?

– Sok ilyen van. Nagyhéten például két kamasz fiú jelent meg a templomban gyónni. Tudtam, hogy egyikük családja egyáltalán nem templomba járó. Biztos vagyok benne, hogy nem a szülők küldték őket. Egyszerűen eljöttek, mert készülni szerettek volna húsvétra. Ez óriási öröm volt számomra. Egy másik kislány minden évben eljön elsőáldozása évfordulóján gyónni. A családja nem jár templomba, mégis ő őrzi ezt a kapcsolatot Istennel. Volt egy tanítványom, aki a városszélén lakott, közvilágítás nélküli utcában. Elmesélte, hogy este, amikor sötétben ment haza, hogy ne féljen, a hittanórán tanult éneket énekelte: Te vagy a fény…Az ilyen pillanatok mutatják meg igazán, hogy a magvetés nem hiábavaló.

– Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

– Nem egy versenyeredményt. Sokkal inkább azt, amikor egy gyermek megmarad a hitben, közösséghez kapcsolódik, vagy később is fontos marad számára az egyház. A végső eredményt azonban majd odafönt fogjuk igazán látni.

– Mit üzennél azoknak a fiataloknak, akik hitoktatói hivatáson gondolkodnak?

– Azt, hogy Jézus Krisztus mindenkit meghív a misszióra. Ha valaki úgy érzi, hogy ezt a talentumot kapta, akkor érdemes igent mondani erre a hívásra. Mindig az van előttem, hogy nem magamért dolgozom, hanem Krisztus örömhírét szeretném továbbadni. Nagyon sokat jelent számomra az is, hogy nem egyedül végzem ezt a szolgálatot. Jó megtapasztalni, hogy a paptestvérekkel és a hitoktató kollégákkal együtt dolgozunk. Mindenki másban tehetséges: van, aki a játékokban, van, aki a kézműves foglalkozásokban, más a bibliai történetek átadásában. Ezek együtt alkotnak egy egészet.

– És hogyan telik a jól megérdemelt pihenés?

– Még csak most kezdem igazán megérezni, hogy vége a hittantábornak. Mindig kell néhány nap, mire az ember lelassul. Augusztusban a családdal is elutazunk néhány napra, de az egyik kedvenc kikapcsolódásom a motorozás. Már udvarolni is motorral jött hozzám a férjem, akkor szerettem meg.  Egy baráti házaspárral nemrég Erdélyben jártunk. Ott kiszellőzik az ember feje. Érzi a szelet, a napfényt, gyönyörködik a tájban. Sokszor ilyenkor imádkozom is. Ez számomra egyszerre pihenés, hálaadás és feltöltődés.